„Nem rossz vagyok, csak más a ritmusom” - A saját krono-tükröm
Amikor először megláttam a saját kronobiológiai számaimat, nem egy táblázatot láttam.
A múltamat láttam.
Ott volt feketén-fehéren minden pofon, minden felesleges üvöltözés és minden olyan pillanat, amikor azt éreztem: „Túl sok vagyok.” Sokáig azt hittem, valami baj van velem. Hogy túl heves vagyok. Túl érzékeny. Túl makacs. Túl sokat akarok. Hogy egyszerűen nehéz velem.
Aztán, amikor elkezdtem megérteni a saját kronobiológiai képletemet, valami megváltozott!
Nem azt láttam többé, hogy „miért vagyok ilyen?”, hanem azt, hogy „ja, így működöm.” És ez hatalmas különbség.
Felszabadító volt rájönni: nem elromlottam. Csak nem ismertem a saját „használati útmutatóm”.
Ma beleengedlek titeket egy kicsit ebbe a tükörbe. Nem azért, hogy azt mondjam: „Nézd, ilyen vagyok, fogadj el!”
Hanem azért, hogy megmutassam, hogyan kezdtem megérteni azokat a működéseimet, amelyek régen sok feszültséget okoztak nekem és a környezetemnek is.
1. A motor, ami nem tud leállni
Fizikai szint: Szangvinikus
Az én alapbeállításom pörgős, barátságos és energiával teli.
Ha van bennem energia, azt szeretem használni. Menni, csinálni, intézni, dolgozni, mozogni.
Csakhogy ennek van egy árnyékoldala is.
Ha ez az energia nem tud levezetődni, egy idő után nem egyszerűen „sok energiám” lesz.
Feszültségem lesz.
Gyerekként például, ha menni akartam a barátaimmal, de a szüleim nem engedtek, nem csak szomorú voltam. Éreztem magamban egy hatalmas belső feszítést.
Menni akartam.
Csinálni akartam.
Mozogni akartam.
És amikor erre nem volt lehetőség, az energia valahol mégis utat keresett magának.
Jött a düh.
A visszadumálás.
A robbanás.
Ma már sokkal jobban értem, mi történik ilyenkor.
Nekem a fizikai munka sokszor nem egyszerűen munka. Szelep.
Ha elönt a méreg, nem feltétlenül az segít, ha még többet gondolkodom rajta. Sokszor inkább az, ha felállok és csinálok valamit.
Porszívózok.
Gazolok
Rendbe teszek valamit.
Megmozdulok.
Dolgozom.
Egyszerűen ki kell dolgoznom magamból a feszültséget.
Ha ez nem történik meg, két irányba tudok elmenni: kifelé robbanok, és a környezetemen csattan, vagy átbillenek az árnyékoldalamra, és inkább magamba fordulok. Ilyenkor már csak egyedüllétre vágyom.
Ismerős? Lehet, hogy te is hasonlóan működsz, ha:
- nehezen bírod, amikor egész nap egy helyben kell maradnod,
- egy feszült helyzet után inkább csinálnál valamit, mint hogy órákig beszélj róla,
- mozgás után érezhetően könnyebbnek érzed magad,
- vagy néha azt veszed észre, hogy nem is maga a probléma akkora, hanem egyszerűen túl sok feszültség gyűlt össze benned.
Ilyenkor érdemes feltenni magadnak a kérdést:
Valóban haragszom, vagy egyszerűen le kell vezetnem azt, ami felgyűlt bennem?
2. A békevágy, ami háborúba torkollik
Érzelmi szint: Szentimentális
Na, itt jön az egyik legnagyobb felismerésem. Sokan azt gondolják, hogy aki könnyen dühös lesz, az biztosan nem érzékeny.
Én viszont szentimentális típusként alapvetően béke- és harmóniakereső vagyok.
Szeretem, ha rendben vannak a kapcsolataim. Fontos, hogy figyeljünk egymásra. Fontos a szeretet, a bizalom és az, hogy legyen egy biztonságos saját terünk.
És éppen ezért tudott nálam különösen nagyot robbanni az, amikor valaki ezt a határt átlépte.
Például amikor valaki hívatlanul betoppant hozzám. Ma már tudom, hogy nem maga a látogató volt a probléma.
Hanem az érzés:
„Felrúgták a privát szférámat.”
„Nem számított, hogy nekem mi fér bele.”
„Nem tisztelték a határaimat.”
És ilyenkor az ego átvette az irányítást. Jött a lekezelő stílus:
„Nem érek rá.”
„Dolgom van.”
„Miért nem szóltál előre?”
És már el is löktem magamtól azt, akit valójában nem is akartam megbántani.
Aztán amikor az illető elment, jött az árnyékoldal.
Az Empatikus.
És vele együtt az önmarcangolás:
„Már megint miért voltam ilyen?”
„Miért kellett így reagálnom?”
„Megbántottam valakit, akit szeretek.”
Ez volt az egyik legfájóbb felismerés. Mert utólag már láttam a másik érzéseit. Csak akkor már késő volt.
Ma már tudom, hogy az empátiát nem csak utólag kell elővennem, amikor már megbántottam valakit.
A helyzetben is szükségem van rá.
És arra is, hogy megtanuljam: a határaim megvédése és a másik ember elutasítása nem ugyanaz.
Ismerős? Lehet, hogy te is ilyen vagy, ha:
- nagyon fontos számodra a béke és a harmónia,
- érzékenyen reagálsz arra, ha valaki átlépi a határaidat,
- sokáig tűrsz, majd egyszer csak nagyon keményen reagálsz,
- egy konfliktus után pedig sokkal jobban bánt a saját reakciód, mint maga a konfliktus.
Ilyenkor érdemes megállni egy pillanatra:
„Mi bánt valójában? Az, amit a másik tett, vagy az érzés, hogy nem vett figyelembe?”
Néha nem haragszunk. Csak azt szeretnénk, hogy végre vegyenek észre bennünket.
3. Az igazságosztó, aki nem látja a másikat
Intellektuális szint: Gyakorlati gondolkodó
Szeretem a logikát. Szeretem, ha valaminek van értelme, oka és következménye.
Ez rengeteg helyzetben előny. Egy érzelmi vihar közepén viszont tud lenni veszélyes is.
Mert amikor a gyakorlatias eszem találkozik a szentimentális szívemmel, könnyen kialakul bennem egy nagyon erős érzés:
„De hát nekem van igazam!”
És innen már csak egy lépés volt a mártírszerep:
„Én mindent megteszek, ő meg semmit!”
„Én alkalmazkodom, ő miért nem?”
„Én ezt logikusan látom, miért nem képes megérteni?”
És elkezdtem ráborítani a másikra az én tökéletesen logikusnak tűnő igazságomat.
Csakhogy közben valami fontosat nem vettem észre: attól, hogy valami számomra logikus, még nem biztos, hogy a másik ember számára is az.
Régen egy vita nálam sokszor egyoldalú volt. Én beszéltem. Én érveltem. Én bizonyítottam.
A másik pedig hallgatott. Én pedig ezt akár úgy is értelmezhettem, hogy „nincs válasza”.
Ma már inkább megállok. Mert lehet, hogy nem azért hallgat, mert nincs igaza.
Lehet, hogy egyszerűen már nincs helye a saját mondatának.
Ezért használom azt a három kérdést is, amit egy korábbi cikkemben már megosztottam:
Hasznos?
Igaz?
Építő?
Ha valamelyikre nem tudok őszintén igennel válaszolni, akkor inkább megállok. Megpróbálom az ő nézőpontjából látni a dolgot.
Amikor nem megy, néha kimegyek. Csinálok valamit inkább. Levezetem a feszültséget. És csak utána folytatom a beszélgetést.
Mert ma már tudom:
Nem az a cél, hogy megnyerjem a vitát. Hanem hogy ne veszítsem el közben a másikat.
Ismerős? Lehet, hogy te is gyakran:
- érvekkel próbálsz megoldani érzelmi problémákat,
- nehezen viseled, ha valaki nem úgy gondolkodik, mint te,
- vitában bizonyítani kezdesz ahelyett, hogy meghallgatnál,
- vagy csak utólag jössz rá, hogy lehet, hogy igazad volt, de közben a másik ember egyáltalán nem érezte magát meghallgatva.
Ilyenkor érdemes feltenni a kérdést:
„Most megérteni akarom a másikat, vagy csak bebizonyítani, hogy igazam van?”
Ez a két dolog nagyon nem ugyanaz.
Nem sablon. Nem kifogás. Önismeret.
Fontos, hogy valamit tisztázzak.
Az ember nem egy Excel-tábla.
Nem hiszek abban, hogy három szám alapján minden reakciónkat meg lehet magyarázni, és azt sem gondolom, hogy a típusunk felmentést ad arra, ha bántunk valakit. Sőt… Én inkább az ellenkezőjét tapasztalom.
Minél jobban megértem magamat, annál nagyobb a felelősségem.
- Ha tudom, hogy nálam a felgyülemlett fizikai energia könnyebben válhat feszültséggé, akkor az én felelősségem, hogy találjak neki egészséges levezetést.
- Ha tudom, hogy érzékenyen reagálok a határaim megsértésére, akkor az én feladatom megtanulni ezt úgy jelezni, hogy közben ne bántsam meg a másikat.
- Ha tudom, hogy konfliktusban hajlamos vagyok az igazamat bizonygatni, akkor az én felelősségem megtanulni megállni és meghallgatni.
A kronobiológia számomra nem azt mondta meg, milyen vagyok.
Azt mutatta meg, mit kezdjek azzal, amilyen vagyok.
És ez óriási különbség.
Amikor én szembesültem a saját működésemmel, az nem ítélet volt. Hanem felüdülés.
Végre volt egy másik nézőpontom arra, hogy miért reagáltam úgy, ahogy.
Nem gonosz voltam.
Nem elromlottam.
Nem „túl sok” voltam.
Egyszerűen nem ismertem még a saját ritmusomat.
Most nézd meg a saját krono-tükrödet
Ehhez még nem kell ismerned a saját kronobiológiai képletedet.
Nem kell számolgatnod. Nem kell táblázatokat böngészned.
Egyelőre csak figyeld magad. A következő egy hétben, amikor valami igazán kibillent,
ne csak azt írd fel, hogy mi történt.
Írd le ezt az 5 dolgot:
- Mi történt?
Mi volt az a helyzet, ami kibillentett?
- Mit éreztél a testedben?
Feszültséget?
Nyugtalanságot?
Fáradtságot?
Fel pörgést?
Legszívesebben mozogtál volna?
- Mi volt az első reakciód?
Támadtál?
Visszaszóltál?
Elvonultál?
Csendben maradtál?
Elkezdted bizonygatni az igazadat?
Vagy inkább magadba fojtottad?
- Mire lett volna akkor valójában szükséged?
Mozgásra?
Csendes egyedüllétre?
Beszélgetésre?
Arra, hogy meghallgassanak?
Arra, hogy békén hagyjanak?
Vagy egyszerűen egy kis időre?
- Mi segített végül megnyugodni?
A mozgás?
A fizikai munka?
Az alvás?
Egy beszélgetés?
Az egyedüllét?
Vagy egyszerűen az, hogy eltelt egy kis idő?
Ne egyetlen helyzetből vonj le következtetést.
Figyeld magadat egy héten keresztül. Aztán nézd meg a feljegyzéseidet, és keresd meg az ismétlődéseket.
Mi billent ki újra és újra? Hogyan reagáltál? És ami talán még fontosabb:
Mi hozott vissza önmagadhoz?
- Lehet, hogy közben felfedezel valamit.
- Lehet, hogy nem „túl érzékeny” vagy.
- Lehet, hogy nem „túl agresszív” vagy.
- Lehet, hogy nem „túl sok” vagy.
- Lehet, hogy egyszerűen más a ritmusod.
És minél jobban megismered, annál kevésbé kell harcolnod önmagaddal.
Mert az önismeret számomra nem azt jelenti, hogy végre meg tudom magyarázni, miért vagyok olyan, amilyen. Hanem azt, hogy végre tudok vele jól bánni. És talán ez az egész kronobiológiai önismereti út egyik legfontosabb kérdése:
Te tudod már, mi hoz valódi nyugalmat neked?
Az, ha gondolkodsz rajta? Az, ha beszélsz róla? Vagy az, ha végre felállsz, és csinálsz valamit?