A maszk, ami túl szoros volt
Amikor a tekintélyt összekevertem a félelemmel
Miért fájdalmasabb néha tovább játszani azt, aki már nem vagyunk, mint végre szembenézni azzal, aki valójában vagyunk?
- Jó volt látni, ahogy elhallgatnak, amikor belépek a terembe.
- Jó volt érezni, hogy félnek tőlem.
- Akkor azt hittem, ez a tekintély.
- Azt hittem, ez az erő.
Ma már tudom, hogy nem az volt. Csak, egy páncél volt, ami olyan szorosan simult rám, hogy egy idő után már én magam sem kaptam alatta levegőt.
A gyerek, aki megtanult harcolni
Nem egy felhőtlen gyerekkorból érkeztem. Édesapám sokat ivott, otthon pedig gyakoriak voltak a konfliktusok. Nemcsak szavak szintjén. A feszültségnek sokszor fizikai formája is volt. Én pedig, mint első gyerek a három testvér közül, nagyon hamar megtanultam alkalmazkodni, rendelkezésre állni és figyelni arra, mi történik körülöttem.
Talán ezért is lettem később igazi lázadó.
Nem akartam kiszolgáltatott lenni.
Nem akartam, hogy megmondják, mit csináljak.
Nem akartam gyenge lenni.
És valahogy észrevétlenül összekevertem két dolgot:
az erőt és az erőszakosságot.
Ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna, könnyen jött a düh.
Ha ellenállásba ütköztem, támadtam.
Ha valaki olyat mondott vagy tett, ami nem tetszett, sokszor nem mérlegeltem, hogyan fog hatni rá, csak kimondtam, amit gondoltam.
Voltak emberek, akiknek olyan dolgokat mondtam, amiket később, nyugodt állapotban nagyon megbántam.
És igen, volt, hogy fizikailag is bántottam azt, aki közel állt hozzám.
Nem szeretnék a részletekbe belemenni.
Nem azért írom ezt le, hogy sajnáljanak.
Azért írom le, mert ez is része annak az útnak, ahonnan indultam.
Ma már pontosan látom: az, hogy valaki honnan jön, lehet magyarázat, de nem felmentés!
A robbanások korszaka
Fiatalon azt gondoltam, hogy ha valaki hátrébb lép tőlem, amikor felemelem a hangom, akkor nyertem.
Ha elhallgat, akkor igazam van.
Ha fél, akkor tisztel.
Ma már szinte fáj visszagondolni erre.
Mert amit én tekintélynek hittem, az sokszor egyszerűen csak félelem volt.
És a félelemre nem lehet valódi kapcsolatot építeni.
Emlékszem arra is, milyen voltam a férjemmel még akkor, amikor nem volt a férjem. Tizenhét-tizennyolc éves lehettem.
Ha valamit akart, amit én nem, előfordult, hogy mások előtt is csúnyán ledomináltam.
Akkor nem láttam, mit teszek vele.
Csak azt éreztem, hogy nekem van igazam, és nekem kell érvényesülnöm.
Mert amit én tekintélynek hittem, az sokszor egyszerűen csak félelem volt.
És a félelemre nem lehet valódi kapcsolatot építeni.
Évekkel később, amikor már egészen másképp kezdtem működni, láttam meg ennek a hatását.
Láttam, hogy amit én akkor erőnek gondoltam, milyen nyomot hagyott az ő önértékelésében.
És ez nagyon fontos felismerés volt.
Mert az önismeret nemcsak arról szól, hogy megértem, miért lettem olyan, amilyen.
Hanem arról is, hogy végre meglátom: mit okoztam azzal, amilyen voltam volt.
„Én nem akarok ilyen lenni.”
Sokáig ugyanaz a kör ismétlődött: Történt valami ➜ Feszültség➜ Düh ➜ Kifakadás ➜ A másik visszahúzódott vagy elhallgatott ➜ A helyzet véget ért➜ Én pedig lenyugodtam.
➜ És amikor már újra tisztán láttam, jött a belső hang:
- „Miért csináltad ezt már megint?”
- „Miért kellett így beszélned?”
- „Miért nem tudtál egyszerűen normálisan reagálni?”
És talán ez volt az egyik legfájóbb része.
Mert valahol mélyen már tudtam: én nem akarok ilyen lenni.
Az önmagában kevés, hogy tudod, milyenné nem akarsz válni.
Tudnod kell azt is, hogyan szeretnél helyette működni.
A maszk mögött nem erő volt, hanem félelem
Ma már egyre tisztábban látom, hogy az agresszióm mögött sokszor egészen más érzések voltak.
- Határsértés.
- Tehetetlenség.
- Fáradtság.
- Meg nem hallgatottság.
És nagyon sokszor az, hogy nem tudtam nemet mondani.
Gyerekként első gyerekként hamar megtanultam, hogy nekem rendelkezésre kell állnom.
- Segíteni kell.
- Alkalmazkodni kell.
- Meg kell felelni.
- Ha valaki kér valamit, igent mondok.
- Ha valaki számít rám, ott vagyok.
Csakhogy ennek van egy ára.
Ha túl sokszor mondasz igent akkor is, amikor valójában nemet szeretnél, a kimondatlan nem egyszer csak elkezd feszülni benned.
Én pedig sokáig nem tudtam azt mondani: „Most ezt nem tudom vállalni.”
Inkább igent mondtam, tűrtem, alkalmazkodtam, aztán egyszer csak robbantam.
És ekkor értettem meg valamit, ami azóta is az egyik legfontosabb önismereti felismerésem:
Az agresszióm sokszor a saját gyengeségemet, a határhúzásra való képtelenségemet leplezte.
A 180 fokos fordulat nem egyetlen pillanat volt
Sokan úgy képzelik, hogy a változásnak van egy nagy pillanata. Valami történik. Felébredsz és másnaptól minden más.
Nálam ez egy lassú, sokszor nagyon fájdalmas folyamat volt.
Először csak utólag vettem észre. Már vége volt a konfliktusnak, amikor azt mondtam: „Ez nem volt rendben.” ➜
➜ Aztán eljutottam oda, hogy már közben is felismertem: „Szilvi, már megint ugyanazt csinálod.” ➜
Csakhogy még nem mindig tudtam megállni. A felismerés már megvolt a kontroll még nem.
➜ A következő lépés az volt, amikor már a feszültség kialakulását is kezdtem észrevenni. Mert onnantól már volt választási lehetőségem.
A tudatosságot nem elég megérteni. Gyakorolni kell.
Az igazi áttörés számomra akkor jött, amikor elkezdtem a szellemi életszabályokból a tudatosságot 30 napon keresztül tudatosan gyakorolni.
- Nem csak elolvastam.
- Nem csak egyetértettem vele.
- Nem csak azt mondtam: „Igen, ez nagyon igaz.”
Minden egyes nap ott volt a fejemben.
- Figyeltem magamat.
- Figyeltem a reakcióimat.
- Figyeltem a gondolataimat.
- És újra meg újra tudatosítottam azt a szabályt, amely szerint élni szerettem volna.
Ez pedig lassan átírta a régi automatikus reakcióimat. Nem egyik napról a másikran hanem fokozatosan.
Ma sem állítom, hogy soha nem reagálok stresszesen. Nem vagyok tökéletes, és nem is szeretnék annak látszani.
De ha korábban tíz helyzetből szinte mindegyikben a régi reakció jött, ma már azt mondanám: 10-ből nagyjából 8-szor már meg tudok állni.
És számomra ez hatalmas változás. 🙏🏼
A cél nem az, hogy soha többé ne legyen bennem dühhanem az, hogy ne a düh vezessen engem.
Ma már ugyanaz a helyzet egészen mást hoz ki belőlem
Vegyük például azt, amikor édesapám hívatlanul beállít:
Ma már így kezelem:
„Apa, most nem érek rá, de amint lesz időm, felhívlak, vagy átmegyek hozzád.”
Ennyi. Nem kell hozzá kiabálni. Nem kell megsérteni. Nem kell bizonyítani. Nem kell ajtót csapkodni.
Egyszerűen csak meghúzom a határt.
Nem az erősségedet kell levetkőznöd
Talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam.
Nem kellett megszüntetnem a határozottságomat.
Nem kellett csendesebb, kisebb vagy „kedvesebb” emberré válnom.
Nem kellett feladnom azt, hogy kiállok magamért.
Csak meg kellett tanulnom másképp használni az erőmet.
Mert az erő önmagában nem probléma. A kérdés az, hogyan használod.
- Lehet belőle védelem.
- Lehet belőle biztonság.
- Lehet belőle határ.
- Lehet belőle vezetés.
- És lehet belőle rombolás is.
Sokáig az utóbbit választottam. Ma már egyre többször tudatosan választok mást.
A maszkot nem letépni kell. Le kell tudni tenni.
Ma már nem szégyellem a régi énemet.
Nem azért, mert büszke vagyok arra, ahogyan viselkedtem.
Hanem mert megértettem, hogy ő is része annak az útnak, amelyen idáig eljutottam.
A dühöm megmutatta, hol vannak a határaim.
A konfliktusaim megmutatták, hogyan bántottam másokat.
A bűntudatom megmutatta, hogy nem akarok így élni.
A tudatosság megtanított arra, hogy a reakció és a választás között van egy apró tér és ebben a térben kezdődik a szabadság.
Ma már nem az a célom, hogy soha ne legyek dühös. Nem akarom letagadni azt a karakteres, erős részemet sem, ami mindig is bennem volt. Megtanultam inkább használni.
Ha valaki átlépi a határomat, nem kell megtámadnom
Elég, ha kimondom a határt.
Ha valaki átlépi a határomat, nem kell megtámadnom ➜ Elég, ha kimondom a határt.
Ha valaki nemet mond nekem, nem kell harcolnunk ➜ Elég, ha elfogadom.
Ha elfáradok, nem kell megvárnom, amíg felrobbanok ➜ Elég, ha időben észreveszem magam.
És talán ez a legnagyobb különbség a régi és a mai énem között.
A maszkot nem azért vettem le, mert gyenge lettem. Azért tudtam levenni, mert végre megtanultam, hogy nem kell félelmet keltenem ahhoz, hogy legyen erőm.
Most Te jössz
Gondolj egy visszatérő helyzetre, amikor rendszeresen ugyan úgy reagálsz, pedig utólag már bánod. Ne azt keresd mi a baj veled vagy a másikkal.
Kérdezz és írj:
Miért idegesít ennyire?
1. Mit szeretnék valójában?
- Mi az, amire szükségem lenne ebben a helyzetben?
2. Mit nem mertem kimondani?
- Volt valami, amit már korábban szerettem volna mondani, de inkább lenyeltem?
3. Milyen határt léptek át?
- Az időmet?
- A nyugalmamat?
- A személyes teremet?
- A döntési szabadságomat?
4. Mire mondtam korábban igent úgy, hogy valójában nemet akartam?
Hol kezdődött a feszültség?
- Most?
- Vagy már jóval korábban?
5. Hogyan tudnám ezt úgy kimondani, hogy ne kelljen hozzá felemelnem a hangomat?
Ez talán a legfontosabb kérdés.