A világ egyik legnagyobb önbecsapása: te is beleestél a csapdába?
Ülsz a konyhában, kezedben a már régen kihűlt kávéval, és ugyanaz a mondat visszhangzik a fejedben, ami öt éve is: „Már megint itt tartok…?”. Ismerős? A polcodon ott sorakoznak az önsegítő könyvek, fejből tudod a csillagjegyed, talán még a személyiségtípusodat is, de a gyomrod ugyanúgy összerándul, ha a főnököd rád néz, vagy ha a párod egy rossz hangsúllyal szól hozzád.
Itt kezdődik a valódi kérdés: Tudásod van több, vagy szabadságod?
Sokan kérdezik tőlem: „Szilvi, mikor mondhatom végre azt, hogy ismerem magam?”.🤷🏼♀️ A válaszom általában egy szelíd mosoly, mert a tapasztalatom az, hogy az önismeret nem egy diploma, amit szögre akasztunk, hanem egy folyamatos, néha kényelmetlen, de felszabadító gyaloglás a belső utunkon.
A címke-csapda: Ki vagy te a hivatásod mögött?
A legtöbb ember, ha megkérdezik tőle, ki ő, a címkéit sorolja. „X.Y. vagyok, fodrász, feleség, anya, precíz munkaerő.” De ezek csak a szerepeink, a „jelmezünk” a hivatásunk vagy a testünk jellemzői. Mi van ezek alatt? Ki az, aki akkor is ott marad, ha elveszik a munkáját, vagy ha a teste változni kezd? A legnagyobb önbecsapásunk az a mondat, hogy: „Én már csak ilyen vagyok.”
Ez a mondat egy kényelmes börtön. Azt hiteti el velünk, hogy fix pontok vagyunk a világban, akiket az élet csak ide-oda lökdös. Pedig az ember nem statikus szobor. Az ember egy folyamatosan változó folyamat. Aki azt mondja, ő már nem tud változni, az valójában csak félelemből kapaszkodik a megszokott maszkjába. Olyan ez mint egy fal: megvéd a bizonytalanságtól, de közben be is zár.
Tapasztalatom szerint a legtöbben azért rekednek meg, mert az önismeretet információszerzésnek tekintik. Viszont a valódi önismeret ott kezdődik, ahol elengeded a definícióidat, és mersz ránézni arra a részedre is, amit legszívesebben kiretusálnál a képről.
Amikor a szennyes tart tükröt!
Az én utam sem a meditációs párnán kezdődött. Hosszú ideig én is abban a hitben éltem, hogy ismerem magam, mert olvastam elég könyvet és megnéztem minden videót. De a valódi önismeret nem a könyvtárban kezdődött, hanem a fürdőszoba padló felett.
Emlékszem egy estére, amikor egy teljesen jelentéktelen dolog miatt robbantam fel: a férjem ismét a földre dobta a szennyest a kosár helyett.
„Bejárónő vagyok én itt?” – üvöltött bennem a hang. Napokig rágódtam rajta, miért nem tisztel, miért nem segít. Aztán, amikor lecsillapodott a vihar, rájöttem: nem a szennyes fájt. Hanem az, amit bennem megérintett. Egy régi, elfeledettnek hitt hiányérzetet, egy megfelelési kényszert vetítettem ki rá, amit gyerekkorom óta cipeltem.
Ekkor értettem meg a legfontosabb leckét: Amikor egy ujjammal vádolva mutogatok a másikra, három másik ujjammal valójában magamra mutatok. Csak ezt észrevenni és beismerni pokolian nehéz.
Ugyanez történt, amikor apám bejelentés nélkül nyitott ránk. Az idegességem, a feszültségem nem neki szólt, hanem annak, hogy képtelen voltam meghúzni a határaimat. Könnyebb volt őt „hibásnak” látni, amiért zavar, mint szembenézni azzal, hogy miért nem merem kimondani: „Apa, most dolgom van vagy azt, hogy most szeretnék egyedül lenni.”
Az önismeret ott kezdődik, amikor abbahagyjuk a „hibaforrások” keresését másokban, és elkezdjük megvizsgálni a saját belső „nyomógombjainkat” (bármennyire fáj és nehéz is).
Az önismeret sötét oldala: A spirituális menekülés
Látok egy veszélyes tendenciát, amit én egészségtelen önismeretnek hívok. Ez az, amikor valaki:
- Túl sokat elemzi magát, de sosem cselekszik.
- Minden érzésére azonnal egy pszichológiai címkét ragaszt.
- De a legrosszabb: felépít magáról egy idealizált, „tökéletesen tudatos” pozitív képet.
Annyira elhiszed a saját jól megalkotott, spirituális maszkodat, hogy észre sem veszed: közben ugyanúgy működteted a régi sémáidat, csak már „tudatosan” indoklod meg őket. Attól, hogy tudod a sárkányod nevét, még nem szelídítetted meg.
A tudás csak a kapu, a belépéshez bátorság és cselekvés kell!
Útravaló gyakorlat: A „három ujj” pillanata
Ne higgy nekem, inkább próbáld ki.😉
A következő három napban, amikor valaki (a párod, a gyereked, vagy akár a pénztáros a boltban) felidegesít, ne szólj azonnal. Állj meg egyetlen lélegzetvételre, és nézz a képzeletbeli mutató ujjadra.
Majd nézz a másik háromra, ami feléd mutat, és tedd fel magadnak a kérdést: „Mi az a feszültség bennem, amit ez a helyzet most csak felszínre hozott?” Ne ítélkezz magad felett, csak figyeld meg az érzést. Itt kezdődik a valódi szabadság.
Te hol tartasz most?
Mersz-e ránézni arra a három ujjadra, ami most is feléd mutat?